Egy interjú alkalmával szóba került, hogy egyszer csak nekiültem A holdsarló fénye című regényem megírásának. Sosem nyilatkoztam arról, hogy igazán miért is kezdtem el írni.
Eredetileg nem létezett olyan terv, hogy kiadásra szánt könyvet írok, de létezett egy elképzelt háttérvilág, amely időről időre bővült, és amelyhez illeszkedett A holdsarló fénye kibontakozó története. Évekkel korábban, ugyanez a háttérvilág alapján egy másik mese megírásába is belefogtam, mely A holdsarló fénye történetének korszaka után durván másfél-két évtizeddel, a Hősök korában játszódott volna, ha végig elvezettem volna azt a bizonyos megkezdett gondolatszálat. (Mindenesetre abból a történetből az egyik hős kisfiúként megjelenik A holdsarló fényében.)
Az említett háttérvilág 1994-ben jött létre, és attól kezdődően fejlődött. A világ térképének ceruzarajza igencsak hamar megszületett. Elneveztem az országokat és a városokat (egyik tandesi települést három éve megboldogult nagymamám keresztelte el). Meghatároztam a földrész fajait és pontosítottam lakóinak milyenségét, valamint hovatartozását, a további részletek pedig fokozatosan bontakoztak ki.
Nem sokkal a térkép megrajzolása előtt ismerkedtem meg az Advanced Dungeons & Dragons nevű angol szerepjátékkal, bizonyos ismerőseim pedig játszották a M.A.G.U.S. nevű, közkedvelt, Ynev világához kötődő magyar szerepjátékot, így volt némi alapom a szerepjáték rendszerek és modellek ismeretének terén. Nekem viszont olyasvalamire volt szükségem, amit átírás nélkül a saját világomhoz köthetek, egyedi szabályokkal, éppen ezért egy saját szerepjáték modell fejlesztésébe fogtam.
Az általam létrehozott és a világomhoz igazított alapmodellben igencsak sok játszható faj, néhány nép és számos osztály közül választhatott a játékos. Megszemélyesített karaktere tizenöt képességgel indult (mint amilyenek az erő, az ügyesség vagy az intellektus), melyek mindegyikének értéke 1 és 100 között mozoghatott a skálán. A karakter lényegében korlátlan számú képzettségre, illetve jártasságra tehetett szert, de a kezdeti állapota függött a választott osztálytól (így például egy varázsló a varázstudomány mellett képes volt írni és olvasni, míg egy tolvaj nagy valószínűséggel a zsebtolvajláshoz és a lopakodáshoz értett). A játékot szabvány dobókockákkal lehetett (és lehet) játszani.
A korábban említett háttérvilág ezek után szerepjáték ülések és a rájuk való felkészülések útján fejlődött. Többen is belekóstoltak a szerepjáték élményébe, de legtöbbet három barátommal üléseztünk: Rózsa Zsolttal, Vígh Gáborral és Budai Tiborral.
Azután egyszer csak létrejött az elemek közötti egység. Nem egy éjszaka alatt, és nem egyik napról a másikra, de kialakult. Ismertté váltak számunkra a különféle fogalmak, melyekről már a kiadott kötetben is olvasni lehet (pl.: Amura, sakrem, katinu stb.). Létezett egy alap, amelyre lehetett építeni.
1999-ben elkezdtem írni a könyvet. Rengeteg adat keringett a fejemben, így nem volt könnyű feladat egyidejűleg cselekményes történetet is írni, és megismertetni a háttérvilágot is az olvasóval. Próbáltam ötvözni a mese szálával a tájleírásokat, az ismeretlen fogalmakat és a történelmi hátteret, ugyanakkor hamarosan nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy nem írhatok részletesen az ismeretlen fogalmak mindegyikéről, és szükség lesz majd egy szójegyzékre, illetve szószedetre is, ahol a kérdéses dolgoknak utána lehet olvasni. Eleinte talán a tanulmányaim melletti puszta szórakozásnak indult a regényírás, ám rövidesen észrevettem, hogy a megkezdett szálak összeállnak, a főszereplők egymásra találnak, és egyfajta összhang alakul ki közöttük, valamint a kalandozó csoport és a háttérvilág kapcsolódásában is. Ekkor már megszületett bennem az elképzelés, hogy a regényből többet hozzak ki, mint amit eleve szántam.
Érdekes módon nem volt tudomásom előre arról, hogy mi lesz a cselekmény. Nem állítom, hogy semmiféle elképzelésem nem volt róla, viszont a részletekről nem merengtem korábban. Amikor a történetben a csapat elért egy adott helyszínre, akkor a történtek tudatában és a karakterek személyiségének, valamint a háttérvilág ismeretében alakítottam a mese folyamát. Gyakorta egyfajta emelkedett tudatállapotban írtam, mintha valamiféle Felsőbb Bölcsesség vezetett volna, és nem is én írtam volna meg az adott részletet. Két-három alkalommal megesett velem, hogy elkeseredtem, és úgy éreztem, képtelen vagyok befejezni a történetet, ám miután csüggedtségem és levertségem alábbhagyott, összeszedtem magam, és folytattam a munkát. Egy-egy fejezetet esetenként teljesen újraírtam. Korábban nem olvastam semmiféle fantasy bestsellert (tudtommal egy sikerkötet sem jelent meg akkoriban magyar fordításban), melyből ötletet meríthettem volna – megjegyzem, talán pont ez is volt a szerencsém, mert így vált a maga módján egyedivé a mű.
2001 decemberében befejeztem A holdsarló fényét. 2002 szeptemberétől szerepel az Artisjusnál bejegyzett művek között. 2006-ben végeztem el rajta változtatásokat, és egészen 2007 áprilisában jelent meg az első kötet. A teljes regény 2013 és 2015 között alapos és nagyfokú változáson esett át (miközben sikerült rekonstruálni az eredeti térképet is), és most eposszá alakulva érte el végső formáját.
Ha most valaki megkérdezné, miért írtam meg A holdsarló fényét, akkor azt mondanám, hogy szerintem ez lehetett a rendeltetésem. Ha e könyv által képes vagyok egy kis fényt sugározni a homályban, erőt adni a bizonytalanságban, vagy vigaszt nyújtani a szomorúságban, akkor a létezésemnek értelme, a küldetésemnek pedig sikere volt. Miután a lelkem egy darabját vittem bele a soraimba, ha általuk az olvasó valami újat tanul, felvidul, vagy pusztán megfeledkezik bánatáról, akkor valódi szellemi értéket teremtettem. Amennyiben heteken keresztül egy egészen másik világgal, annak népeivel, misztikumaival, világcsodáival ismerkedik egy sodródó cselekmény folyamán, és mindeközben jól érzi magát, akkor olyan élménye lehet, mintha egy jóleső spirituális napfürdőt venne.
Úgy érzem, hogy a könyv élményeket és örömöt nyújthat annak, aki elolvassa, sőt esetenként tágíthatja is személyes világlátását, amennyiben elmereng néhány gondolaton. A történet időről időre nyíltan vagy burkoltan pártfogolja a hagyományos erkölcsi értékrendet, olykor rávilágít a hit mérhetetlen hatalmára, és rámutat az igazi értékekre, melyek közül legfontosabb a feltétlen szeretet.
Robert Locksmith 