„Az uralkodónak ekkor eszébe jutott valami, amit feltétlenül meg akart kérdezni:
– Mondd csak, Acamantor, kik okozták azt a fergeteges havazást Ernelak északnyugati csücskében, miután a megbízottaink távoztak a Birodalomból?
A főmágus hosszasan hallgatott, szemei most sötéten néztek az uralkodó kíváncsi tekintetébe.
A guardian – Nagy Eszter rajza
– Tudom, felség, azt gondolod, hogy ezt az időjárási anomáliát egy csoport megszállott ernelaki máguspatrióta okozta… De kisebb ármádiányi jól képzett varázshasználóra lett volna ehhez szükség. – A dolog kezdett egyre érdekesebben hangzani. – Akik embereinkre szabadították a természet erőit, nem bankia papok, sámánok, druidák vagy mágusok voltak, hanem a Piramisok Őrzői, azaz Oruma letűnt guardianjai.
A kinyilatkoztatást követő csend hátborzongató volt, de az uralkodó kérdése sem hozott enyhülést:
– De hát azok már évezredek óta nem léteznek, mégsem haltak meg?
– Úgy tűnik, nagyon is élnek – hangzott Acamantor száraz kijelentése. – Legalábbis a szellemük. A valamikori hatalmas Oruma nagyobb volt, mint ma a Birodalom és a régi, egységes Amura együttvéve. Mágusai ismerték a tudás fortélyait. Úgy hírlik, ők építették meg a piramisokat, ahogyan ők alkották meg az Uralom Koronáját is.
Az imperátor áhítattal figyelte az előadást.
– Az Orumai Birodalmat a guardianok védték, ismerték a tudást, s őrizték azt – folytatta Viharhozó a mesét. – Azonban sötét korszak következett, mely civilizációk pusztulását okozta, s az ősmágusok mindörökre eltűntek a föld színéről. A guardianokra szörnyű átok hullt. Lelkük, szellemük békét nem lelve bolyong, szüntelenül kóborolva, s feladatuk távol tartani mindenkit attól a helytől, ahol még tudásukból megmaradt valami. Semmilyen eszköz alkalmazásától sem riadnak vissza ezek a torz, visszamaradt kísértetek, miután megörökölték a hatalmat, mely lényük anyagi részének, földi énjének halála után sem veszett el. Egyesek szerint a világot kísérlik megóvni egy, a korábbihoz hasonló önpusztítástól. Hőseink egyszer már nyíltan is találkoztak velük, talán ők is tudnak már ezt-azt.
– A piramisokban van a tudás – gondolkodott el a császár hangosan. – Ezért van körülöttük az az oda nem illő sivatag, hiszen értelmetlen vállalkozás egy irdatlan nagy homokpusztának nekivágni, ahol úgyis minden halott, s meglehet, vége sincs.
A varázsló megelégelte a mesét; talán eddig is túl sokat feltárt. Természetesen csak ő tudta, mennyi volt az elmondottakból igaz, mennyi volt legenda, és mennyi élt hiedelemként a köznépben.”
Robert Locksmith: A holdsarló fénye (Átdolgozás, 2015)
Robert Locksmith 